A község helyi védelem alatt álló területei a történetileg kialakult pincesorok és a köztük lévő közhasználatú zöldfelületek. A település határában a szőlőművelés korán meghonosodott és az egyéb mezőgazdasági kultúrákhoz képest még a hódoltság idején is némi előrehaladást mutatott. A XIX. század végi nagy filoxéra járvány során kipusztult szőlők pótlása alig másfél évtized alatt lezajlott. A szőlőfeldolgozáshoz szükséges épületek, pincék többnyire a község belterületén találhatók, kialakításukkal a domborzati viszonyokat követve. Az épületek bokorszerű telepítéssel szerveződtek utcákká, kis földterülettel épültek, ahová a megtermelt szőlőt feldolgozásra beszállították. A pinceházak szorosan a közterületre nyílóan épültek, esetenként előkerttel, de ez inkább a domborzati viszonyok miatti jobb megközelítést szolgálta. Sok esetben úszótelkeken állnak, mélypincéjük közterület vagy egyéb telek alá nyúlik, jelentősebb csatlakozó szőlőterület nélkül. A nagyobb termőfölddel bíró pinceházak külterületen, peremterületen épültek. A településen három területen sűrűsödtek ezek a gazdasági épületek: a nyugati oldalon a nyomjai pincék, keleten a szederkényi pincék a pincesor utcai dombon, délen pedig a Táncsics Mihály és Petőfi Sándor utca által közrefogott pincék. A területen épült házak építészeti kialakítását a betelepült német lakosság formavilága és a gazdasági célszerűség nagymértékben meghatározta. Az épületek telepítése, tömegalakítása, részletképzése változatos. Az úttal és a domborzattal párhuzamos gerincű esetekben elöl térdfallal emelt homlokzat, néhol végigmenő tornác páronként ívvel kapcsolt pillérekkel, vagy az útra merőleges gerinccel, helyenként tetőtéri fa konzolos erkéllyel. A terepre való illeszkedés természetszerű, a mélypincék az épületekből nyílnak. Míves fakapuk, magas, négyszemű fa zsalus ablakok a munkatérben, kicsi ablakok a felső tér szellőztetésére, a lakóházaknál szolidabb homlokzati díszítés, cserépfedés jellemző az épületek kialakítására.
